Anglia Verdi művészi hozzájárulását kéri az 1862-ben Londonban tartandó Világkiállítás ünnepélyességének
emelésére. Ezúttal Verdi úgy véli, hogy nem illik visszautasítania a megbízást, bár csakugyan „alkalmi
szerzeményt" kérnek tőle, és most sem kisebb az ellenszenve az efféle munkával szemben, mint a múltban. Franciaország azonban Aubert állította sorompóba, aki hajlott kora ellenére sem tette le még a tollat,
Németország pedig Meyerbeert. Voltaképpen Verdi előtt Rossinit bízták meg az olasz zenei élet képviseletével;
ő azonban — szokása szerint — kimentette magát, hajlott korát és megrendült egészségi állapotát hozva fel ürügyként. Verdi, azért, hogy Olaszországnak meglegyen a maga tisztes helye a civilizált nemzetek
együttesében, hajlandó himnuszt írni a termékeny békéhez, a szabadsághoz, a művészethez, valamennyi tiszta emberi eszményhez.
A verseket egy húszéves fiatalember készíti el, aki körül máris buzgó csodálok serege gyülekezik: Arrigo Boito. Boito 1862-ben szorgalmasan látogatja Maffei grófnő házát, aki pártfogója lesz, s beajánlja Verdinek, diáktársával, konzervatóriumbeli közeli barátjával, Franco Faccióval együtt.
Jóllehet a mű, melyet Boito Verdi számára írt a béke és az egyetemes szeretet himnusza (s címe A nemzetek himnusza), mégsem említődik benne a német államszövetség, melyben uralkodó szerepet játszik Ausztria, sem Oroszország, ahol még nem szüntették meg a jobbágyságot, s a legteljesebb
önkényuralom dúl; nem szól tehát Európának két országáról, amely elnyomja a szabadságot.
A himnusz az ujjongó nép kórusával kezdődik; azután a dalnok, a költői szellemet megtestesítő szereplő, a munka jótéteményeit
dicsőíti és istenhez fohászkodik, hogy a föld lakói testvérekké váljanak. A nép kórusban ismétli a fohászt.
A himnusz végén a dalnok Angliát említi, mint „a tengerek királynőjét, a szabadság régi lobogóját" (közben hallatszik
a „God save our gracious Queen", majd Franciaországot, mely „nemes vérét ontotta egy
rabbilincsekbe vert földért" (felcsendül a Marseillaise); azután horatiusi fogással Olaszországot (ekkor Mameli dala hallatszik: a „Fratelli d'Italia"), „mely felett addig ki ne derüljön az ég, míg nagy, szabad és egyetlen országként nem köszönti a napot". Csakugyan, ekkor még hiányzik az olasz államból Róma és Velence.
Végül szónoklat következik: az angol, francia és olasz himnusz, melyeket előbb külön-külön hallottunk, fokozatosan
közelednek egymáshoz, összeölelkeznek, egybefonódnak, míg csak együtt nem zengenek.
A három himnusz azonban csak úgy fonódhat egybe, hogy az egyiknek, a „God save our gracious Queen"-nek ritmusa (Viktória királynő hű alattvalóinak tiszteletére) háromüteműből
négyüteműre változik, s a szöveget angolul éneklik; furcsa ellentétként a szöveg többi, olasz nyelvű részével. A Marseillaise és Mameli himnuszának zenei periódusai pedig megcsonkultak, ütemei eltorzultak.
A mű mégis el tud érni egyfajta nagyszerűséget. Dallamvezetése ugyan nem különösebben új vagy szép, a darab
hangjának szabatossága és erőteljessége azonban hirdeti a Maestro elkövetkező operáinak érlelődő stílusát. Ez a stílus a harmonizálásban és a hangszerelésben is ebben a
himnuszban jelentkezik először.
Úgy látszik azonban, hogy Verdinek Londonban már mindig bosszúsággal és ellenségeskedéssel kell megküzdenie.
Alig száll partra, valaki értesíti, hogy kantátáját nem fogják előadni a Világkiállításon. Michele Costa, a neves karmester (aki ellen már 1847-ben is harcolnia kellett Verdinek, amikor a Haramiákat vitte színre Londonban), akinek a Himnuszt vezényelnie kellett volna, kimondja, mint a Világkiállítás zenei intézőbizottságának tagja, hogy az előadandó művek a szabályzat értelmében csak hangszeresek lehetnek,
ezért Verdi himnuszát, melybe énekhangokat is beleiktatott, nem lehet elfogadni.
Verdi megbánta már, hogy engedett egy olyan felhívásnak, amilyennek sokszor sikeresen ellent tudott állni, ezért most csaknem
örömmel fogadja munkájának visszautasítását.
Alighogy Londonba érkezett és megtudta, hogy a biztosok visszautasították kantátáját, örömmel kiáltotta: „Megmenekültem!! Escudier-nek — akit arra kért, üdvözölje nevében Aubert, adja át köszönetét neki — így írt: „Nélküle ugyanis indulót írtam volna, amit előadnának, és akkor megnézhetném magamat." Újra világosan látta és visszatért régi meggyőződéséhez; hiba, hiúság volt megírni Londonnak a himnuszt. Olaszország és az olasz zene nem szorul rá arra, hogy a Világkiállításon képviselve legyen. Hiszen kinek az operáit mutatta be a két londoni színház minden este ? De nemcsak London, minden nagyváros színháza ? Az övéit.
Május 1-én, a Világkiállítás megnyitó ünnepségein előadják Meyerbeer művét, a Nyitány, induló formában címűt, majd Sterndale-Bennet ódája következik, végül pedig Auber E-dúr nyitánya. Valamennyi darab induló formájában készült, s többé-kevésbé mozgalmas volt. Nem joggal akart-e Verdi valami
mást alkotni?
A Gazzetta musicale fájlalja a Verdi-kantáta kizárását:
„Tamberlick előadásában, Costa varázspálcájának vezényletével, mintegy háromezer személy előadásában, hatalmas
benyomást tett volna a hallgatókra."
Az angol lapoknak is fáj ez a kirekesztés. A Morning Post így ír: „Az, hogy Verdi szerzeményét elfogadják-e vagy sem, mit sem változtat az ő világhírén... A nemzetközi
udvariasságot sértették meg". Úgy érzi a lap, hogy fel kell emelnie „tiltakozó szavát".
A Musical World pedig, Anglia első zenei újságja, amelyet hajdan Davison szerkesztett — aki keserű, igazságtalan cikkekben támadta Verdi zenéjét —, május 25-i számában ezt írja:
„Reméljük, Verdi úr tudja, milyen felháborodást szült London közönségében, mind az általános, mind a zenei
közvéleményben az a hír, hogy szíves közreműködését visszautasították.
P. S.: Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy maestro Verdi kantátája, valószínűleg ma, május 24-én, szombaton este előadásra kerül a Királynő Színházában.
A próbák 21-én kezdődtek; így hát három nap elegendő volt a próbákra, biztosítva a tökéletes előadást, melyet a zeneszerző műveivel kapcsolatban mindig megkövetel. A rendezőbizottsági uraknak a betanításra
huszonöt nap is kevés volt. Körülbelül 260 főnyi kórus fog énekelni, a főszerepet pedig Titiens asszony kapta."
Csakugyan, május 24-én a kantáta színre kerül a Királynő Színházában, egy jótékony célú esten. A Gazzetta musicale június 1-én számol be a sikerről:
„A kantátát meg kellett ismételni, és meg is kell majd ismételni valamennyi előadása során... Az a tény, hogy
a Világkiállítás biztosai visszautasították a kantátát, semmivel sem csökkentette a darab iránt felkeltett csodálatot. Éppen ellenkezőleg, a felháborodott közönség, amelyet megfosztottak attól a lehetőségtől,
hogy a kantátát azon ünnepélyes alkalommal hallhassa, melyre íródott, annál nagyobb tisztelettel és hódolattal adózott a nagy zeneszerzőnek, szinte kárpótolva őt az elszenvedett sérelmekért."
A nemzetek himnuszát egy hét alatt négyszer ismétlik meg, és a lelkes közönség minden egyes alkalommal teljes egészében újra akarja
hallani. A Gazzetta musicale így tájékoztat: „Ezt a himnuszt mielőbb elő fogják adni a Kristálypalotában, jelentős számú énekessel és zenész- szel, és Benedict évi hangversenyprogramján is szerepel."
A Himnusz szerzői jogát Verdi Franciaországban Escudier-nek adja, Olaszországban pedig Ricordinak, s ezt elintézvén, nem törődik többé a darabbal. A későbbiek során ritkán, és nem
különösebb sikerrel kerül csak előadásra. A Scalában 1864 júniusában szólaltatták meg „a szegényházak javára adott nagy jótékonysági hangversenyen". A kórusban közreműködött „a Királyi Zenekonzervatórium
egész testülete".
Jan Peerce - tenor
Westminster Apátság Kórusa
NBC Szimfonikus Zenekara - Arturo Toscanini
1943. december
mp3; 44,1 kHz; 128 kbps
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése